Cím: The Cruel Prince – A kegyetlen herceg
Szerző: Holly Black
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2021
A könyv megszerzésének körülményei igen egyszerűek: a Könyvhéten bolyongva akadtam rá, és mivel már számos ismerősöm próbált rávenni, hogy elolvassam, gyorsan beszereztem, mielőtt meggondoltam volna magam.
A fülszöveg szerint: „Egy szörnyű reggelen Jude és a nővérei végignézik, ahogy lemészárolják a szüleiket. A félelmetes gyilkos mindhárom lányt elrabolja, és Tündérföldére, a nagykirály udvarába viszi. Jude-ot csúfolják és kínozzák a halandósága miatt, és hamarosan rádöbben, ahhoz, hogy életben maradjon ebben a kiszámíthatatlan, veszélyes új világban, éppolyan okosnak, agyafúrtnak és hamisnak kell lennie, mint maguknak a tündéreknek.
Csakhogy a hatalomhoz vezető lépcsőfokokat sötét árnyak és árulás lengi körbe. Ráadásul szembe kell néznie a dühítő, arrogáns, ám karizmatikus Cardan herceggel. A lehető legóvatosabban kell eljárnia. ”
A könyvvel kapcsolatos érzéseim kissé vegyesek. Nem azért, mert általában sokkal kritikusabban fordulok az olyan regények felé, melyek nagyszerűségéről mások akarnak meggyőzni még az olvasás előtt. Hanem inkább azért, mert az elolvasása után valóban felismertem, hogy ez egy fantasztikus regény, ennek ellenére képtelen vagyok szeretni. Olyan, mint az állatkertben a tigris az üveg mögött: látom, hogy gyönyörű, látom milyen egzotikus, de nem kerülnék közelebbi kapcsolatba vele.
A világépítés számomra kifogástalan volt. Tetszett a két párhuzamos világ – az emberi és a tündér – gondolata. Gyönyörűen festette le a tündérek világát, és remekül ragadta meg a tündérek egyszerre kifinomult és kiszámíthatatlanul vad voltát. Az egész világ aprólékosan lett felépítve, egyedi megoldások sokaságát tartalmazta. Az apró részletek, mint például a békalovaglás rengeteg pluszt adtak hozzá a fantasztikus légköréhez. Nagyon tetszett továbbá, hogy a szerző mennyi energiát fektetett a tündértársadalom rendjének kialakításába. A tündér és az emberi faj között feszülő ellentét vagy olykor hasonlatosság ábrázolása rendkívül érdekes volt. Foglalkozott az előítéletekkel, a nemi szerepekkel, a társadalmi elvárásokkal, és a részletessége folytán képes volt egy tündérmesét realisztikusan tálalni.
Maga a történet annak ellenére letehetetlen, hogy nem egy nagy volumenű kalandot mutat be, és nem is halad rohamléptekkel. Sokkal fontosabb szerepet játszik az intrika, az ármánykodás, mely tökéletesen illeszkedik a világához. A király lemondása és lehetséges utódainak rivalizálása adja a hátteret és teremti meg a feszültséggel teli légkört, melyben az egyes karakterek további, személyes drámái játszódnak.
Ami a karaktereket illeti, tetszett, hogy egyikük sem volt egysíkú. Minden szereplő háttértörténetébe bepillantást nyerhettünk, motivációit megérthettük. A történet nem csak Jude és Cardan kapcsolatára fókuszál, hanem teret enged a mellékszereplőinek és azok személyes konfliktusainak is. Ami azt illeti, ekkora konfliktushalmazzal utoljára a volt munkahelyemen találkoztam… 6 nap után fel is mondtam.
Szinte minden szereplő konfrontálódik valakivel: Jude és ikertestvére egy felbukkanó férjjelölt miatt, Jude az egész világgal emberi származása miatt, Vivienne az apjával úgy kb. az egész élete miatt, Jude és Madoc kezdetben csak a torna miatt, Madoc új asszonya és a Duarte lányok a kis mostohatesójuk miatt, de még a látszólag egy csapatot alkotó Cardanék közt is lappang feszültség, nem is beszélve Cardan és testvérei kapcsolatáról… Ezáltal a történet végig egyfajta pattanásig feszült állapotban halad előre. Mindenki fúj mindenkire, és egyetlen nyugalmas, békés pillanat sincs. Valahol megértem Locke mentalitását: ezen csak röhögni lehet.
Tehát eddig számomra elképesztően tetszett a regény. Na de mi az, ami miatt nem tudok kötődni ehhez a könyvhöz?
A karakterek. Számomra egy regény akkor kerül közel a szívemhez, ha olyan szereplőket vonultat fel, akiket egyszerűen nem akarok utána elengedni. Nemhiába sírtam hangosan a Vaják utolsó részén. Ott úgy éreztem, a barátaimtól búcsúzom. Na de itt…
A szereplők tökéletesen fel vannak építve, kifogástalan a fejlődésük… de egyszerűen olyan hihetetlenül, mérhetetlenül, kibírhatatlanul irritálóak egytől egyig, hogy képtelen vagyok szeretni vagy különösebben elfogadni őket (na jó, Oak tényleg cuki).
Locke éppen annyira kétszínű, mint a világ, melyben él. Az agyontraumatizált Cardan meglepő, hogy csak szimpla bully lett, nem pedig pszichopata. Egyébként a cím nem tudom, hogy pontosan melyik hercegről is szól, mert Cardan a legkevésbé kegyetlen abból a családból. Nem tartom őt kifejezetten karizmatikusnak, úgy érzem van benne némi gyerekesség is. A középpontba állított Jude volt számomra a legkevésbé megérthető. Ha létezne, ellenségek lennénk. Ugyanakkor nem szívesen lennék az ellensége, mert ő valóban kegyetlen tud lenni. Nem tudom megérteni a motivációját… egy olyan ember házában él, aki a szeme láttára kivégezte a szüleit, egy olyan világban él, ahol egy elnyomott faj tagja, és folyamatos megaláztatásnak, valamint életveszélynek van kitéve, nincsenek barátai, de van egy rakat ellensége. Én a helyében már rég átszöktem volna az emberi világba egy kanna benzinért, és jól felgyújtottam volna mindent és mindenkit akit érek. Ő azonban szereti vagy legalábbis szeretni próbálja Madoc-ot, rendületlenül próbálja elfogadtatni magát, hűséges akar lenni egy világhoz, melyben ő kitaszítottnak számít. Ezen kívül engem zavar a hataloméhsége. Személy szerint nem bírom a törtető és számító szereplőket.
Végezetül pedig ami a külsőségeket illeti, a borító szerintem remek választás volt. Egyszerű, de nagyszerű.
Tehát összességében csodálattal szemléltem ezt az egyszerre gyönyörű és borzalmakkal teli világot. Minden fantasy-rajongónak bátran merem ajánlani, mert még ha hozzám hasonlóan nem is zárja szívébe a kegyetlenebbnél kegyetlenebb szereplőket, akkor is le fogja nyűgözni ez az intrikákkal átszőtt történet.
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/5 pont
Karakterek: 4/4 pont → a felépítettségükért jár a max pont, nem a jellemükért 🙂
Stílus és nyelvezet: 4/4 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/15 pont
molyos pontszám: 5/5 pont
