Cím: Csak így tovább
Szerző: Rainbow Rowell
Kiadó:Fumax
Kiadás éve: 2021
Nincs elég helyem a könyveim számára, így általában akkor szoktam megvásárolni egyet, ha azt előtte elolvastam, és minimum imádtam. A másik szabály nálam, hogy csak a barátnőm (és mellesleg időnként bloggertársam) véleményére adok, és külön megtiltottam magamnak, hogy egy könyv elolvasása előtt elolvassam mások ajánlásait. Csak két szabály, és én mindkettőt megszegtem. Persze elég nehéz lett volna elkerülni a Csak így tovább értékeléseit, mivel még a csapból is ez folyt, és bár a fülszöveg nem hozott igazán lázba, elhittem, hogy tetszeni fog, és megelőlegezvén a jó véleményt, megvettem.
Annyira de annyira akartam, hogy tetsszen…
Hogy végül talán az idei év legnagyobb csalódása lett számomra.
A fülszöveg szerint ” Simon Snow a legbénább Kiválasztott, akit valaha kiválasztottak.
Ez szobatársa, Baz szerint is így van. És lehet, hogy ő egy kibírhatatlan, törtető vámpír, de úgy tűnik, nem téved. Simon gyakran a varázspálcáját sem tudja működésre bírni, és többször gyújt fel dolgokat, mint ami egészséges. Mestere, a Mágus kerüli és titkolózik előtte, kapcsolata a barátnőjével mintha megfeneklett volna, és ha Baz valóban az esküdt ellensége, vajon miért tölti el aggodalommal, hogy nem jelent meg a tanévkezdésre?
Ráadásul a teljes Mágusvilág életét évek óta fenyegeti egy mágiaevő szörnyeteg, az Alattomos Üresség, aki nem mellesleg egy az egyben úgy néz ki, mint Simon. A prófécia szerint Snow fogja legyőzni a pusztító gonoszt, de hogy miként, az egyelőre mindenki számára rejtély, beleértve magát Simont is.
De ha az ember a világ leghatalmasabb erejű mágusa, akkor a szellemektől, veszélyektől és titkoktól mentes élet szóba se jöhet…”
Régen rengeteg fanfictiont olvastam, de azoknak mind volt egy közös tulajdonságuk: egy adott regény szereplőit, helyszíneit használták fel vagy írták tovább a cselekményét. A Csak így tovább esetén mindenki azzal jön, hogy ez tulajdonképpen egy Harry Potter fanfiction. És én csak vonogatom a szemöldököm… Más a szereplők neve, kinézete, jelleme, más a helyszín, más a cselekmény, más a főgonosz. Szóval egyszerűen annyi minden meg van változtatva, hogy ennyi erővel egy teljesen önálló, független regény is lehetne belőle. Ahhoz tán nem volt elég fantázia? Persze értem én, hogy a szerző másik regényéből, a Fangirlből indul ki az egész, na de nekem már ott is ez volt a kérdésem. Miért pont HP fanfiction? Ennél azért többet is tudna. Szóval ez kicsit zavart, és a „De miért?” (az idegesítő kisfiú hangján) mindig ott lebegett a fejem felett olvasáskor.
Mivel folyton mindenki a Harry Potterrel jött, rákészültem, hogy majd elönt ugyanaz az érzés, mikor ezt olvasom. De ehelyett csak egyre inkább vágyni kezdtem rá, hogy újra HP-t olvassak. Mert annak az érzetnek csak a halvány árnyékát hozta számomra.
Ennek egyik oka, hogy én kevésnek találtam a leírásokat. Nem épült fel a világa, mert elvárta, hogy én odaképzeljem egy másik író világát. A helyszínekről olyan felületesen írt, hogy jelen pillanatban nem igazán tudom felidézni őket. Mint ahogy a tanórákat sem, pedig azokat mindig is imádtam. Sokszor csak említve voltak, és az iskolai élet sem volt elég élettel teli. Tehát mindenből, ami a HP-ben hangulatot teremtett itt jóval kevesebb szerepelt. Hiányzott a varázslat, a varázslatosság.
Nyilván a hiányosságok fő oka az, hogy a regény központjában Baz és Simon kapcsolata áll. Mégpedig olyan szinten, hogy ez a két főszereplőre történő fókuszálás mindent elnyom, elhalványít maga körül. Még a cselekményt is. Ezúttal zavart az in medias res kezdés, mert csak kapkodtam a fejem. Egy sor egyébként baromi érdekes korábban megtörtént összecsapásról és kalandról pár mondatban számolt be, majd rohant tovább. A főszereplők kezdeti kapcsolatáról, ami szintén baromi érdekes és szórakoztató lett volna, megint csak pár elszólásból értesülünk. Tulajdonképpen nagyon kevés esemény történik meg az elbeszélés pillanatában. Csomó dologról pusztán hallomásból értesülnek a szereplők, így nem nagyon tudtam beleélni magam. Én szeretek jelen lenni egy eseményen, mert úgy nagyobbat üt: például a mágus házkutatásairól is csak hallottunk, de nem élhettük meg. Egy idő után ásítozni kezdtem, és azon kaptam magam, hogy nem tud lekötni a regény. Aztán a végén meg úgy felpörgött, hogy pár oldal után meg is volt a nagy „összecsapás”, és kész, vége, jött a hirtelen lezárás.
Szerintem az E/1-es elbeszélői mód sem volt a legjobb választás, mert bár így jobban „belemászhattunk” a szereplők gondolataiba, ám egyúttal még kevesebb jutott el hozzánk a szereplőket körülvevő környezetből.
Ami a szereplőket illeti, őszintén, nem lettek a kedvenceim. Simon finoman szólva sem a legélesebb kés a fiókban, méghozzá annyira, hogy olykor a fejemet fogtam. Baz sokkal érdekesebb szereplő, de sokszor már fárasztó volt a túlpörgő gondolatait olvasni. Kettejük kommunikációja pedig sokszor rémesen idegesítő volt.
Összességében számomra sajnos kevésnek bizonyult ez a könyv. Sokszor összecsapottnak és átgondolatlannak találtam, így nem tudott igazán lekötni. A szereplőit pedig nem találtam elég érdekesnek ahhoz, hogy a figyelem folyton az ő viszonyukra irányuljon. A humorát nagyra értékeltem, de hangosan nevetni nem tudtam. Szerintem a legtöbb hibája a fanfiction jellegéből ered (amit továbbra sem értek). Ennek ellenére úgy döntöttem, folytatni fogom a sorozatot, hátha…
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/2 pont
Karakterek: 4/2 pont
Stílus és nyelvezet: 4/3 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/9 pont
molyos pontszám: 5/3 pont
