Cím: Gallant
Szerző: V. E. Schwab
Kiadó: Agave
Kiadás éve: 2022
A Gallantot még a Könyvfesztiválon szereztem be, de csak mostanra jutottam odáig, hogy el is olvassam. A szerzőtől abszolút kedvenc lett az Addie LaRue láthatatlan élete, így nagyon megörültem, mikor megtudtam, hogy egy másik regénye is megjelenik magyarul. Az érzéseim azonban elég vegyesek vele kapcsolatban.
A fülszöveg szerint: „Olivia Prior egész életében azon tűnődött, ki ő valójában és hova tartozik. Ebben egyedül egy vékony, ütött-kopott napló van a segítségére: az anyjáé volt, tele bejegyzésekkel és képekkel, amelyek arra utalnak, hogy a nő elvesztette az eszét, ráadásul a rajzok alig többek tintapacáknál… amíg Olivia észre nem veszi bennük egy kéz, egy ajtó, egy virág és egy koponya körvonalait. Nem sokkal később levelet kap, melyben hazahívják Gallantba. A helyre, ahová az anyja naplója szerint soha nem szabad mennie. Olivia mégis útra kel. Mi mást tehetne?
Gallantban aztán rátalál az utolsó élő rokonára és a családi kúriára bálteremmel, szalonnal, dolgozószobával és egy hatalmas, színpompás kerttel, valamint egy málladozó fallal és egy vaskapuval, amit soha nem szabad kinyitnia. Azonban senki nem tud a levélről. És senki nem árulja el Oliviának, mi kísérti az unokatestvérét az álmaiban, mi történt az anyjával és mi rejtőzik a fal túloldalán.”
A regény nagyon lassan indult, fokozatosan ismerhettük meg Oliviát, nyomorúságos, magányos, kiközösített életét az intézetben. Tele van kérdésekkel, hiszen saját múltja is homályos számára, és újra és újra csak édesanyja naplóját olvassa, hátha abból kiderül, mi történt a szüleivel.
Számomra nagyon tetszett ez a lassú tempójú kezdés, főleg mivel V. E. Schwab itt is bebizonyítja, mennyire nagyszerűen tud hangulatot teremteni. Nagyon borzongató élmény volt fokozatosan elmerülni ebben az egyre nyomasztóbbá váló világban.
Ezért is sajnálom annyira, hogy ezt a lassú építkezést nem tudta megtartani a végéig, pedig akkor egy tökéletes regény született volna.
A főszereplő Olivia volt, így érthető, hogy az ő gondolatai, cselekedetei álltak a központban, de a regény annyi érdekes szereplőt tartalmazott még, akikre nem jutott kellő idő. Én például az unokatestvéréről olvastam volna még többet, hiszen a történet szempontjából nagy szerepe volt, ám jelenléte számomra olyan volt akár az időnként felbukkanó, alig észrevehető ghúloké.
Tehát a felvezetés remek volt, nagyon sokat adtak a hangulathoz az illusztrációk és naplóbejegyzések is, sőt a másik világ ábrázolása is olyan nyomasztóra, olyan kilátástalanra sikeredett, hogy vetekedett az általam legjobbnak tartott horrorokéval. Mindezt annak ellenére, hogy a másik világ felbukkanását követően folyamatosan azt éreztem, hogy én ezt már olvastam valahol. Sok időbe tellett, mire rájöttem, hogy Neil Gaiman Coraline című regénye miatt van ez az érzés, és sajnos azt kell mondjam, Gaiman könyve egy sokkal kerekebb, kidolgozottabb történettel szolgált.
A Gallanttal kapcsolatban az első szó, ami eszembe jut az, hogy „Orrnehéz”. Rendkívül hülyén hangzik, tudom. De azt értem alatta, hogy rendkívül ígéretesen, részletesen, tökéletes hangulatot teremtve indult, és pont a végére elfogyott a lendülete, így a lezárás összecsapottnak tűnt számomra. Ráadásul a lezárás számomra nem hozott igazán eredményt, mintha az egész eseménysor teljesen feleslegesen ment volna végbe.
Ami a külsőségeket illeti, a könyv anyaga különleges, a borító pedig gyönyörű. Valószínűleg ha nem ismertem volna az írót, vagy a történetet, akkor is megszereztem volna a könyvet.
Összességében a Gallant számomra egy tökéletes stílusban és nyelvezettel elmondott, ám történetileg nem igazán kiemelkedő regény. Imádtam a borzongató hangulatát, a megannyi titkot, ugyanakkor a remek felvezetéssel hiába készült rá egy végső nagy jelenetre, a lezárás szerintem kissé elsietett lett.
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/3 pont
Karakterek: 4/3 pont
Stílus és nyelvezet: 4/4 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/12 pont
molyos pontszám: 5/4 pont
