Cím: A rendszer ellensége
Szerző: Tarja Kauppinen
Kiadó: Napkút Kiadó
Kiadás éve: 2022
Nagyon vártam már ezt a könyvet, mert a Szerző korábbi műve azóta is a kedvenceim közt van. Ugyanakkor pont ezért tartottam is kicsit tőle, hiszen A nép igazságával a Szerző nagyon magasra helyezte a lécet.
Pedig felesleges volt izgulnom. Amint olvasni kezdtem, magával ragadott az utánozhatatlan, lendületes stílusa.
A történet szerint Havasfelföld változatlanul az ármány, a bujaság, az egy négyzetméterre jutó balesetnek álcázott gyilkosságok és az összes egyéb létező bűn hazája. A rendet(lenséget) Doranna uralkodónő igazolt távollétében a ravasz régens, Rafinesse próbálja fenn- és kordában tartani a tehetséges és kevésbé lelkes rehabilitált, Kauppinen marsall segítségével. S miközben körülötte mindenki tett egy lépést előre vagy egyesek inkább hátra, Leiden változatlanul szolgasorban senyved, elmerülve különféle függőségeiben, legyen az egy nő, sok nő vagy épp kábítószer. Kitörési kísérletei nem mondhatók túlontúl hatékonynak, mígnem egy nap annyira túl nem teng benne a függetlenedési vágy, hogy elindul a nagyvárosba szerencsét (és egyéb drogokat) kipróbálni. A karhatalom is ráun a tétlenségre, és Rafinesse elérkezettnek véli az időt, hogy Dorannát végleg félreállítva, törvényes uralkodóvá váljék. Így hát beindul a gépezet, mindenki nekifog annak, amihez ért, tehát ismét megkezdődik a bősz ármánykodás.
Mindez önmagában is elég élvezetes lenne, főleg mivel az olykor alapból nevetséges és abszurd helyzetekhez még remek fekete humor is társul, ám a regény célja nem a puszta szórakoztatás.
Ismét kemény társadalomkritikát fogalmaz meg, mely kiterjed többek közt a manapság erősen sulykolt önmegvalósítás vágyára, ábrázolva ezt például Leiden kitörési kísérletei által, melyek kezdetben többnyire csak oda vezetnek, hogy a zwelf ugyanúgy sínylődik, csak váltott helyszínen. De megjelenik a bevándorlás, a karrier kontra kapcsolat, a hatalomvágy, a kisember mindennapi küzdelmei, de még a női egyenjogúság kérdése is. Egy olyan romlott társadalom jelenik meg, mely a tagjaival és problémáival együtt sajnos igencsak ismerős, és melyben az ördög a legelenyészőbb probléma, sőt a néphez mérten sokkal barátságosabb képet fest, így aztán érvényesülni sem tud igazán.
A változatos témákhoz pedig a jól ismert, minden tekintetben sokszínű szereplőgárda asszisztál, ahol azonban némi fejlődés vagy inkább változás is megfigyelhető.
Kauppinen marsall fellépése talán nyíltabb mint A nép igazságában, ezúttal azonban mintha kisebb szerepet töltene be. Azt hiszem, ez volt az egyetlen dolog a könyvben, amit sajnáltam, mert A nép igazságában megkedveltem nyers stílusát. Leidenről korábban azt írtam, csak sodródik az árral, itt azonban talpraesettebb, mintha az elmúlt viszontagságos időkből tanult volna egy keveset. Mert már eljutott a felismerésig, hogy ki is ő, és mi is a szerepe: Ő a rendszer ellensége.
Mindig kell, hogy legyen a mindenkori Rendszernek Ellensége.
Gondolj csak bele: ha nem létezne fekete, a fehér is értelmét vesztené. Te egy rohadtul nélkülözhetetlen kis köcsög vagy, aki mindöröktől fogva mindörökké létezik, és minden újraszületésében borzasztó kulcsfontosságú szerepet tölt be a világmindenség működésében
Így hát megkísérli érvényesíteni saját képességeit, és a maga módján boldogulni próbál.
Rafinesse fondorlatossága mit sem változott, ám több érzelmet véltem felfedezni benne. Doranna pedig fokozatosan átértékelte életét, levonta következtetéseit és még önkritikát is gyakorolt.
A szókimondó, pörgős stílus mellett nagyon tetszettek a leírások, melyek mellébeszélés és cukormáz nélkül, a maga nyers valójában festették le Havasfelföld kellemetlen – és ismerős – valóságát.
Ismételten élvezet volt olvasni a regény régies, ízes nyelvezetét, mely még egyedibbé, még különlegesebbé teszi a könyv hangulatát, és sajnos szomorú volt megtapasztani, hogy bizony előfordultak olyan szavak, melyekkel eddig nem találkoztam, vagy nem voltam teljesen tisztában a jelentésükkel, holott mégiscsak az anyanyelvemről van szó.
Az egész regényre, így nem csak a nyelvezetre, a tartalomra, a mondanivalóra, hanem még az olyan „külsőségekre” is, mint a fejezetcímek vagy épp a köszönetnyilvánítás olyan igényesség jellemző, mely valóban hozzátesz a könyv hangulatához, s szinte sugárzik belőle a precizitás.
Ami pedig az igazi külsőségeket illeti, a borító remekül illik a tartalomhoz, és nagyon tetszett, hogy belül is el volt helyezve számos illusztráció.
Összességében A rendszer ellensége egy kemény társadalomkritikákat megfogalmazó szatíra, egy igazán magas minőséget képviselő olvasmány. Ármánnyal, cselszövéssel és fekete humorral átitatott cselekménye, élvezetesen gyarló szereplői és szépirodalmi színvonalú nyelvezete legyőzhetetlen kombinációt alkot. Nem való mindenkinek, de a gondolkodóknak kötelező!
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/5 pont
Karakterek: 4/4 pont
Stílus és nyelvezet: 4/4 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/15 pont
molyos pontszám: 5/5 pont
