Cím: Eastern II. – Titkok útvesztője
Szerző: Martin Kay
Kiadó: Twister Media
Kiadás éve: 2020
Martin Kay első regényét még a Könyvfesztiválon szereztem be, és mivel nem szokásom sorozatokat félbehagyni, amint értesültem a második rész megjelenéséről, rögtön megrendeltem.
A történet szerint az első rész végére jól összecsiszolódott páros, Yuko és Vajk folytatja útját, hogy felkutassa a hírhedt zsoldosvezért, Corbent és leszámoljon vele, miközben folyamatosan veszély leselkedik rájuk az utánuk kajtató Bagoáz és csatlósai képében. Ám a páros egyik tagja sem képes teljes figyelmét a kitűzött célra összpontosítani, hiszen múltjuk és egymás iránt fellángoló érzelmeik folyamatosan nyomasztják őket.
Sem a nyelvezet, sem a történet nincs túlbonyolítva, és annak idején pontosan az tetszett az első részben, hogy olyan élmény volt olvasni, mint egy akciófilmet nézni, ahol az ember nem várja el a nagy filozófiai és lélektani mélységeket, pusztán pihenésképpen szeretne egy jót szórakozni Megvolt benne minden, ami ehhez szükségeltetett: vagány, karakán hősök, kellően visszataszító negatív szereplők, menő beszólások, fegyverek, üldözés és harc. Mindehhez pedig társult egy rendkívül pörgős stílus, mely nem engedte leülni a cselekményt. Ennek köszönhetően csak úgy suhogtak az oldalak, és az olvasó hirtelen azon kapta magát, hogy már a végére is ért.
Az első rész számomra olyan érzés volt, mint az a logopédiai gyakorlat, ahol az ember vesz egy óriási levegőt, majd kilélegzés közben megpróbál végigmondani egy verset, s mindezt hatalmas sebességgel teszi, hogy a végére érjen, mielőtt elfogy a levegője.
Ehhez képest a második részben a Szerző megálljt parancsolt a cselekmény gyorsvonatszerű robogásának.
A Titkok útvesztője inkább a karakterei múltjára és érzelemvilágára koncentrál. Tetszett, hogy a múltba való visszatekintések nyomán mélyültek a szereplők és motivációik, valamint örültem, hogy a múltbéli szállal Saori kicsit nagyobb szerepet kapott, és Yuko gyerekkorával kapcsolatban is bővebb információval lehettünk gazdagabbak. Kicsit azonban hiányoltam a történet előrehaladását.
Emellett a Szerző ezúttal nagyobb hangsúlyt fektetett a leírásokra, így a „vadkeleti” hangulat sokkal erőteljesebben átjárta a regényt. Csak így tovább! Remélem a harmadik részben még ennél is több, minőségi leírás fog fogadni. [Pusztán halkan jegyzem meg, hogy a lovas jelenetek terén is látok fejlődést. Az első részben szinte világított a szövegben a furcsa lovas szóhasználat, míg a másodikban már alig fordult elő ilyen (igaz, lovas jelenetből is kevesebb lett), és örültem a kicsit hitelesebben viselkedő jószágoknak. ]
Ami a karaktereket illeti, véleményem szerint nagy változáson mentek keresztül az első részhez képest. Egyrészt továbbra is izgalmasnak találom a konfliktust, miszerint Yuko nem meri elárulni Vajknak, hogy Saori mégsem halt meg, mivel időközben maga is beleszeretett a férfiba. Kíváncsi leszek, mi történik majd, ha Vajk rájön az igazságra.
Másrészt kicsit úgy éreztem, mintha a szereplők nem előnyükre fejlődtek volna, mivel sokat veszítettek azon tulajdonságaikból, amikért megkedveltük őket. Vajk félszeggé és bizonytalanná vált, Yuko pedig vesztett karakánságából. Ez alapvetően nem baj, hiszen fontos, hogy a szereplők jellemük tekintetében haladjanak valamerre, csak az a kérdés, hogy vajon önmagához képest, mármint az Eastern szempontjából nem jelent-e problémát, tekintve, hogy sokan éppen a vagány és laza hősfigurái miatt szerettük meg az első regényt, mire a másodikban sokkal emberibb, sebezhetőbb szereplőkkel szembesültünk. Én szeretem az ilyen karaktereket, de kérdés, hogy a megszokott, pörgős első rész után, erre vágyott-e a célközönség?
A regény most leginkább a két főszereplő kapcsolatára összpontosít, de azért én szívesen láttam volna kicsit több Corbenes jelenetet is.
Végezetül pedig egyetlen igazi negatívumot tudok kiemelni, mégpedig a romantikát. Számomra ezek a jelenetek a kevésbé minőségi romantikus regények megszokott elemeit vonultatják fel. Ez persze rendkívül szubjektív, s minden olvasó ízlése eltérő e téren, ráadásul én egyébként is kevésbé rajongok a romantikus témájú könyvekért. Annyit tudok csak hozzáfűzni, hogy amikor Goldenlane „balhés” könyveit olvastam, felfigyeltem a molyos adatlapjukon erre: ” 78. legjobb romantikus könyv a molyok értékelése alapján”. És ez meglepett. Meglepett, mert ekkor jöttem rá, hogy a „rózsaszín nyál-detektorom” azért nem akadt ki, mert senki sem nyomta az arcomba a romantikus jeleneteket. A romantika egyszerűen megfoghatatlanul és észrevétlenül járta át a „balhés” könyveket, míg az Eastern második része esetében inkább terjeng körülötte, mint a dohányfüst. Na de itt abba is hagyom, mert úgy látom, nem sikerült megfelelően szavakba önteni a gondolataimat. Megkísérelve röviden előadni azt amit az előbb hosszan szenvedtem össze: a romantikus jelenetek picit furák.
Az illusztrációk ismét remekül sikerültek, gratuláció a grafikusnak, és remélem a harmadik részben is láthatom a munkáit.
Összességében a Titkok útvesztője egy lassabb tempójú, a véget nem érő viaskodás helyett ezúttal inkább a szereplők múltjára és érzelmeire koncentráló folytatás lett, mely nem gyengébb, mint az első rész, pusztán más. Ha a trilógiára egyetlen nagy akciófilmként gondolnánk, akkor ez a rész a megpihenés, az emlékezés, az erőgyűjtés ideje, a vihar előtti csend, mely egy igazi csattanós, hangos és izgalmakban bővelkedő végkifejletet vetít előre. Várom a harmadik részt!
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/4 pont
Karakterek: 4/3 pont
Stílus és nyelvezet: 4/3 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/12 pont
molyos pontszám: 5/4 pont
