Cím: Pozitív
Szerző: Camryn Garrett
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2019
A könyvre teljesen véletlenül akadtam rá az egyik könyvtártúrám során. A fülszövege azonnal felkeltette érdeklődésemet, mivel egy olyan témát dolgoz fel, mellyel nagyon kevés alkalommal futottam össze könyvekben.
A történet szerint Simone számára nem könnyű az élet, mivel HIV pozitívként kell boldogulnia egy nem túl megértő közösségben. Éppen próbál új életet kezdeni egy új iskolában, mivel az előző helyen betegsége kiderülése ellene fordította az ottani közösséget. A dolgok jól alakulnak: állapotát jól kordában tartja, barátokat szerez, színdarab rendezésével aktívan részt vesz az iskolai életben, sőt szerelmes lesz a színdarab próbáin feltűnő Milesba. Egyelőre azonban annyira fél a fiú reakciójától, hogy titkolja előle betegségét. Aztán talál egy névtelen cetlit a suliszekrényében: „Tudom, hogy HIV-fertőzött vagy. Hálaadásig van időd szakítani Milesszal. Különben mindenki más is tudni fogja.” Simone ezután is ösztönösen meg akarja óvni a titkát, de ahogyan egyre jobban látja, mennyi előítélet és félelem járja át a környezetében lévő embereket, elgondolkodik rajta, hogy vajon nem-e az az egyetlen módja annak, hogy feléjük emelkedjen, ha szembenéz a gyűlölködőkkel, és kiáll magáért…
A regény számomra rendkívül érdekes volt, mivel eddig nem sok ismeretem volt arról, hogy egy HIV pozitív ember számára mit jelent a hétköznapi élet, mennyi előítélettel és olykor reális vagy gyakran irreális félelemmel szembesül. Nem csak saját belső félelmeit, szorongását, veszteségeit kell kezelnie, hanem meg kell küzdenie a környezetéből eredő nyomasztó reakciókkal is. A regény egyébként főként az előítéletek mentén járja körbe a témát, és hát ezekből nincs hiány.
Tetszett továbbá, hogy a könyv részletesen foglalkozott a zaklatással, és annak érzelmi hatásaival. Nagyon könnyen azonosulni lehetett a főszereplő érzéseivel, mikor megkapta az első zsaroló levelet, főként mivel az olvasónak rögtön a manapság egyre komolyabb és egyre végzetesebb kimenetelekkel járó internetes zaklatás jut elsőnek eszébe. Rendkívül nyomasztó volt olvasni, ahogy Simone egyre paranoiásabbá vált, egyre kevésbé bízott meg környezetében, sőt saját barátaiban. Átérezhető volt helyzete, hiszen életében először úgy tűnt, végre rendes kerékvágásban haladt az élete, beilleszkedett egy közösségbe, és éppen mikor elkezdett kötődni hozzá, a világa összeomlani látszott a levél által. Simone pedig pontosan tisztában volt vele, mivel járhat, ha állapota kitudódik, hiszen egyszer már megtörtént, és katasztrófa lett belőle.
Azonban a releváns, komoly téma ellenére, nem tudtam igazán élvezni az olvasást. A jegyzetfüzetemben kétszer is aláhúztam a regény számomra zavaró tulajdonságát, miszerint túl tömény, túl sok.
Túl sok témát próbált egyszerre körüljárni: foglalkozott egy HIV pozitív lány érzelmi életével, a zaklatással, részben az internet veszélyeivel, a társadalmi előítéletekkel, a szexuális irányultság kérdésével, a nem heteroszexuális szülők által nevelt gyerekek témájával, sőt megjelenik az interszekcionalitás elmélete is a háttérben (nem hittem, hogy ezt a fogalmat a szakdolgozatomon túl egyszer újra le fogom írni), mely röviden annyit tesz, hogy a nők milyen sokrétű, több irányból származó, halmozott előítélettel szembesülhetnek: Simone nem csak lány, hanem afroamerikai, valószínűsíthetően biszexuális, és HIV pozitív, sőt homoszexuális szülők nevelik…megannyi forrása az előítéletnek…
Túl sok téma, melyek önállóan is kitöltenének egy könyvet, így azonban az egész zsúfolt, kaotikus hatást kelt.
Emellett én túl jelentősnek, zavaróan hangsúlyosnak találtam a szexualitás témáját. Értem, hogy a szexualitás része az emberi életnek, jelentősége vitathatatlan, azonban itt számomra úgy tűnt, mintha a people first elv (leggyakrabban fogyatékosságnál használják annak érdekében, hogy hangsúlyozzák, az ember nem egyenlő fogyatékosságával, nem a fogyatékosság határozza meg az embert, hanem az ember mindenek előtt ember) kissé háttérbe szorult volna. Olyan jelentőséget kapott a szexualitás kérdése, hogy szinte már az határozza meg az adott személyt. Ez számomra akkor jött ki igazán, mikor előbb ismertem meg egy-egy karakter (khm…az összes) szexuális életét, mint a karakter jellemét.
Továbbá még a karakterek közötti kommunikáció volt számomra igazán furcsa. Lehet, én vagyok túl prűd, de valahogy én a könyv szereplőivel ellentétben nem vagyok vevő rá, hogy a szüleim szexuális életét tárgyaljam. Emellett a Simone és barátai közötti kommunikáció is olykor nagyon zavaró volt, mely kifejezetten akkor csúcsosodott ki, mikor a lány elárulta állapotát a barátainak.
A karaktereket nem igazán tudtam megkedvelni, nem kerültek közel hozzám, hiszen alapvetően keveset tudtam meg róluk – időnként Simone két barátnőjét még kevertem is – leszámítva szexuális életük és fantáziájuk részleteit.
Ami a külsőségeket illeti, a könyv borítóját tetszetősnek találtam. Színvilága egyedivé teszi, illeszkedik a tartalmához.
Szóval összességében vegyes érzelmekkel zártam be ezt a könyvet. A Pozitív egy egyedi, komoly témákat, de talán egyszerre túl sok témát feszegető regény. Mondanivalója az előítéletekről példaértékű, ám időnként túl tömény. Karakterei megérthetők, szenvedésük és harcuk könnyen átérezhető, ám nem tudnám őket kedvencekké avatni. Örültem, hogy rátaláltam erre a könyvre, és nem bántam meg az elolvasását, sőt szívesen olvasnék még a szerzőtől.
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/4 pont
Karakterek: 4/3 pont
Stílus és nyelvezet: 4/4 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/13 pont
molyos pontszám: 5/4 pont
