Szerző: Vi Keeland és Penelope Ward
Cím: Rebel Heir – Lázadó örökös
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás éve: 2020
Hogy őszinte legyek, elég furcsa kapcsolatban állok a romantikus könyvekkel. Keresem, és olvasom őket, rendre beugratom magam a fülszövegek alapján, és mindig nagy reménységet táplálva kezdek bele az újabb és újabb regényekbe, holott az esetek többségében nem váltják be a reményeimet.
Ha hirtelenjében egy példát szeretnék felhozni, akkor mondhatnám, hogy száz elolvasott romantikus regény közül hármat tartottam kiemelkedőnek, egyedinek, és kb. egy tucatnyit kevésbé felejthetőnek. A maradék 85 pedig összeolvadt a tudatom peremén lebegő ködös kliséfelhővé.
És hová soroltam a Lázadó örököst? Hmm…
A könyv fülszövege fogott meg elsőként, mivel az alapötlet hasonló volt az egyik kedvenc romantikus regényeméhez.
A történet szerint Gia, a feltörekvő írópalánta egy mesés óceán parti albérletbe költözik, hogy ott fejezze be első regényét, ám nem minden a tervei szerint alakul. Egyrészt írói válságba kerül, másrészt valahogy meg kell küzdenie a rettegett, de igencsak vonzó főnöke iránti érzelmeivel.
A fülszöveg alapján arra számítottam, hogy majd egy olyan történetet kapok, ahol a két, kezdetben egymást korántsem kedvelő főszereplő humorral gazdagított egymásra találása áll a középpontban. Sajnos azonban melléfogtam.
Számomra a könyv legnagyobb hibája a gyorsasága volt. A fülszöveg szerint „apránként leomlott a fal, amit ez a kemény pasi maga köré épített ” , azonban én ezt a leomlást túlzottan gyorsnak éltem meg, mint ahogy minden mást is. A karakterek még alig ismerték egymást, mikor olyan szövegeket engedtek meg maguknak, amiért alaphelyzetben inkább nagy pofon járna, vagy éppen néhány oldal után előkerültek a legbensőbb titkaik. Kissé furcsa volt számomra, mikor Gia pár órás ismertség után beszámolt Rushnak, hogy kivel és hogyan feküdt le. Vagy velem van a hiba, és ez megszokott?
Úgy éreztem, minden túl gyorsan történt, és kevésbé volt kifejtve, körüljárva.
A könyv másik gyengesége véleményem szerint a karakterekben rejlett. Rush számomra nem sok vizet zavart: követi a megszokott formulát: esztétikus megjelenésű, kihívó természetű, szabadszájú, emellett gazdag és sikeres, de nem mentes a problémáktól, mint például az elköteleződési nehézség, irányításmánia stb. (A túlzott birtoklási vágy egyébként csak engem zavar a romantikus regényekben? Én mindig kicsit tárgyiasításnak érzem.)
Tehát Rush nem sokban különbözik a kliséködben lebegő társaitól.
De Gia! Én rettenetesen zavarónak találtam. Úgy éreztem, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy ő most a naiv jókislány vagy a karakán végzetasszonya sztereotípiát öltse magára, és valahol ott imbolygott a kettő között, kissé pszichotikusra sikeredve. Felelőtlen, olykor gyerekes viselkedése nagyon zavaró volt.
Számomra a regény befejezése jelentette a könyv legnagyobb pozitívumát. Na nem azért, mert véget ért, hanem a mód, ahogy véget ért. A szerző ugyanis pár oldallal a vége előtt egy hatalmas csavarral zárta a történetet. Ezek után azonnal felsejlett, hogy a happy end, és a meghitt légkör nem fog sokáig tartani. Szerintem ez a zárás, mely apró morzsákkal elő lett készítve, de egyáltalán nem volt előre sejthető, a regény többi részletéhez képest kiemelkedő. Sőt olyannyira figyelemfelkeltő, hogy annak ellenére, hogy nem tudhatom kedvenceim közt a könyvet, felmerült, hogy esetleg elolvasom a folytatást is, ugyanis nagyon kíváncsi vagyok, mi történik, amikor majd kitör a vihar…
Összességében olvasása közben úgy éreztem, a Lázadó örökös nem igazán emelkedik ki zsánertársai köréből. Számomra a karakterek kevésbé voltak szerethetők, inkább sok tekintetben bosszantóak. Nem rajongok a csigalassúsággal felépített művekért, de itt az események és a kapcsolatok alakulása számomra zavaróan gyorsan történt. Ami azonban megmentette a regényt, az a váratlan csavar volt a befejezésénél. Ki tudja, ha egyszer lesz időm…
Az én pontozásom szerint:
Tartalom: 5/3 pont
Karakterek: 4/1 pont
Stílus és nyelvezet: 4/3 pont
Külső: 2/2 pont
Összesen: 15/9 pont
molyos pontszám: 5/3 pont
