Olvasmányélmény: Lionel Shriver – Beszélnünk kell Kevinről

Cím: Beszélnünk kell Kevinről

Szerző: Lionel Shriver

Kiadó: GABO

Kiadás éve: 2010

A moly.hu-n botlottam bele az ajánlásba, és a fülszöveg rögtön felkeltette a figyelmemet. Ha jobban belegondolok, talán ez a legmegrázóbb könyv, amit valaha olvastam.

A fülszöveg szerint „Eva soha nem akart igazán anya lenni. Egy olyan fiú anyja semmiképpen, aki hét iskolatársát, egy menzai alkalmazottat és egy tanárt gyilkol meg két nappal a tizenhatodik születésnapja előtt. Most, két évvel a történtek után, elérkezett az idő Eva számára, hogy egy ijesztően egyenes és őszinte levélsorozatban szembenézzen házassággal, karrierrel, családdal, szülőséggel és Kevin szörnyűséges tombolásával. ”

A történet tulajdonképpen borzalmas. Tönkrement életek sokasága, ahol nehéz megítélni, kinek jobb: aki életben maradt vagy aki meghalt.

Eva egészen a várandósságot megelőző időkig visszamegy az emlékezésben, ahol is kiderül, hogy kezdetben hirtelen felindulásból akart saját gyermeket, ám a gyermek fogantatása után meggondolta magát, így szerencsétlen Kevin úgy született meg, hogy az anyja képtelen volt kötődni hozzá, képtelen volt szeretni őt. Kapcsolatuk sorsa a kezdetektől fogva megpecsételődött, és kialakult egy ördögi kör: Eva nem tudott szerető anyaként viselkedni, melyet megérezvén, Kevin sem reagált rá, meggátolva, hogy az anyjában bármiféle kompetenciaérzés alakuljon ki, így Eva végül meg sem próbált igazi szülőként viselkedni. A beszámolójából úgy tűnt, Kevin már csecsemő korában „rosszindulatú” volt, ami számomra kicsit túlzásnak tűnt. Inkább arra hasonlított, mikor egy végletekig kimerült és csalódott anya, a szörnyű események fényében visszatekint a múltba, és mindenáron fel akar fedezni valami jelet. Ezt leszámítva azonban hitelesnek és őszintének tartottam a szülőség „árnyoldalainak” leírását, a felmerülő dilemmákat, Eva karrierje és a gyermeknevelés összehangolásának problémáit.

Eva kimondta, hogy nem akarja elhárítani a felelősséget, bár tulajdonképpen fejezetről fejezetre ezt teszi. Persze nem alaptalanul. A férje, a „laissez faire” vagyis a megengedő, magára hagyó nevelési stílusával, a feleségével kapcsolatos bizalmatlanságával számomra elképesztően ellenszenves karakter volt, és éppen annyit ártott Kevinnek, mint az anyja. Fájdalmas volt látni, mennyire nem ismeri a saját fiát, mennyire kapaszkodik egy idealizált gyermekképbe. Ő mindig a legjobbat feltételezte a fiáról, míg Eva a legrosszabbat, bár minden szülői alkalmatlansága ellenére ő legalább közelebb állt az őszinteséghez. Egyébként számomra még mindig kérdéses maradt, hogy vajon az ilyen családi környezetnek mekkora szerepe volt Kevin torz személyiségének kialakulásában. Hiszen ő nem hirtelen felindulásból ölt, nem egy szerelmi csalódást vagy valamilyen traumát próbált így kezelni, hanem iskoláskorától kezdve hidegen, érzelemmentesen és rosszindulatúan állt másokhoz. Nem értek a pszichológiához, így bennem felmerült, hogy vajon Kevin szociopata személyisége nem véletlen folytán alakult-e ki, és csak felerősödött a labilis családi légkör hatásától. De mondjátok, ha ez a gondolat hatalmas ostobaság, mert nekem csak azért jutott eszembe, mivel régen az autizmust is a hideg anyai hozzáállással hozták összefüggésbe, ami azóta már megdőlt.

Na de visszatérve…

Eva levelei igen terjengősek, az emlékezésben időnként hosszú kitérőket tesznek, melyek néhol kevésbé tűnnek relevánsnak a téma szempontjából, így azon a véleményen vagyok, hogy ezt a történetet rövidebben is le lehetett volna írni. Továbbá a gyilkosságok pontos leírása valahogy nem illett a levelek közé. Túl részletesnek találtam, ami persze a fiú kegyetlenségét és érzelemmentességét hangsúlyozta, azonban furcsán lehetett összeegyeztetni azzal, hogy Eva túl pontosan írta le, mintha ő is ott lett volna, holott csak hallomásból értesült a történtekről.

A hosszú, fájdalmakban bővelkedő élettörténet után azonban a könyv még kétszer megtiporja az ember lelkivilágát: az egyik ilyen, mikor kiderül, hogy Kevin nem 9 embert gyilkolt meg, hanem 11-et. A másik pedig a regény zárása. Képtelen voltam megérteni a fiú viselkedését, és Eva döntését. Nem tudom, lehet-e megbocsátásnak hívni?

Összességében:

A „Beszélnünk kell Kevinről„ egy szívfacsaró, megrázó történet egy tragédiáról, és annak hátterében álló közvetlen és közvetett körülményekről. Olyan kérdéseket jár körbe, mint például mekkora felelősséggel tartoznak a szülők gyermekeik tettéért, mennyi szenvedést okozhat egy nem harmonikus családi légkör, a szeretet hiánya, mi vezet rá valakit, hogy öljön, vagy kaphat-e megbocsátást egy gyilkos.

Az én pontozásom szerint:

Tartalom: 5/5 pont

Karakterek: 4/4 pont

Stílus és nyelvezet: 4/4 pont

Külső: 2/2 pont

Összesen: 15/15 pont

molyos pontszám: 5/5 pont